Nem először voltam akkor Prágában, és nem először prágai kocsmában sem, de ez volt az első több napos, előre megfontolt szándékkal elkövetett sörtúránk az – akkor még – csehszlovák fővárosban. Mondanom sem kell, mindannyian Prágafüggők lettünk...

Pedig harmincnyolc évvel ezelőtt nem kifejezetten jól indult a túra, legalábbis ami az odautat illeti. Már a határon is többet álldogáltunk az akkoriban szokásos egy-másfél óránál, amit Brno után sikerült újabb három órával megfejelni, mivel a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erői épp a cseh-morva határ térségében gyakorolták a NATO elleni megelőző támadást. Szóval délelőtt 10 helyett csak valamikor délután 4 körül érkeztünk meg a mai Masaryk pályaudvarra. Onnan egyből irány a kemping, becsekkolás, sátorverés, gumimatracfújás (hol volt akkor még a polifoam derékalj!), és csak utána indultunk neki a városnak, olyan fél 7-7 óra tájban.

Mindezen időpontoknak azért van jelentősége, hogy érzékeltesse a kontrasztot a múlt és a jelen között. Ugyanis, amikor negyed órányi villamosozás után leszálltunk a Kisoldalon, egy látszólag tökéletesen kihalt városba érkeztünk. Az utcák üresek voltak, leszámítva azt az egy-két alakot, akik sietős léptekkel haladtak céljaik felé. Meg azt a halk morajlást és csilingelést, ami mintegy hangpárnaként terült a városra. Ez a különös zajkulissza – ahogy haladtunk előre – folyamatosan változott, hol erősödött, hol gyengült, de nem szűnt meg soha. Egyhamar arra is rájöttünk, hogy ez a furcsa, mindenfelől áramló zaj egyes kapualjakból ered. Követve a hangot, mi is beléptünk az egyik kopott vakolatú ház boltívei alá, és pár lépés után megérkeztünk Prágába.
A moraj és a csilingelés ugyanis a házak aljában levő sörözőkből folyt ki az utcára. A moraj az az emberi hangmassza volt, ami olyankor keletkezik, amikor hatvanan-nyolcvanan egyszerre beszélnek egy boltíves helyiségben, a csilingelés pedig az összefogott korsók hangja, amint bemerítik az öblítő medencébe, majd egy határozott mozdulattal kirakják azokat a lyukacsos cseppfogó tálcára, ahol azután a következő csapolásra várakoznak.
Az utcákról hiányolt városlakók pedig itt vannak mindannyian, mind a három generáció, mert egészen biztos, hogy aki nincs otthon, az a város valamelyik kocsmájában tölti az estét. Valójában végiggondolni sincs idő ezeket, mert amint sikerült leülnünk az egyik hosszú asztal végében, pillanatokon belül elénk kerülnek a sörrel teli korsók. Anélkül, hogy ezt egy árva szóval, vagy bármilyen jelzéssel kértük volna. Később – a második, harmadik stb. kocsmában – azután rájöttünk, tulajdonképpen miért is kellene kérni a sört egy sörözőben, hiszen nem azért ültünk be, hogy sört igyunk? (Ez a szép szokás mára szinte teljesen kihalt Csehországban, csakúgy, mint az, amikor az üres korsó láttán automatikusan hozzák a következő sört.)
Szóval ott ültünk a kopottságában is gyönyörű város egyik zajos, füstös, sörhabos szegletében, és a megérkezés megnyugtató érzése töltött el. A prágai kocsmauniverzum befogadott, részei lettünk a csehek pohodájának, kocsmai mennyországának, ahol pufók angyalkák csapolják a sört, szeletelik a knédlit és a pecsenyét, pengetik a hárfákat. A világ meg le van szarva...
Még négy kocsmában sikerült aznap este otthonra lelnünk, sajnos a korai zárórák (10-11 óra) visszakényszerítettek bennünket a kempingbe. Szerencsére a recepción felkészültek voltak, így sikerült még néhány jó éjszakát sört vásárolnunk...