Az IPA-k, stoutok, porterek forgatagában kétségtelenül kissé megfeledkeztünk az utóbbi időkben a lágerekről, azon belül is a pilsekről, és egy kicsit talán le is néztük ezt a klasszikus sörtípust. Feltehetően érezték ezt a trendet a Pilsner Urquellnél is, és sörtankokat bevetve ellentámadásba lendültek.
Kétségtelen, hogy a pilseni nem könnyű műfaj. Nem elég a kifogástalan alapanyag, rendkívül érzékeny a technológiára és a környezetre is. A komló és maláta harmonikus egyensúlya könnyen felborul és a legkisebb hiba is azonnal jelentkezik. Emellett ez az egyik olyan sörtípus, amelyik érezhetően tompul a pasztőrözés hatására, ezért az lenne az ideális, ha mindig pasztőrözetlenül ihatnánk – a sörgyártól távolabb is. 
A megoldást már közel húsz éve megtalálták, ami nem más, mint a tanksör. A dolog lényege, hogy a kellő forgalmat bonyolító sörözőkbe 8-10 °C-ra hűtött helyiségekbe 500 vagy 1000 literes tartályokat telepítenek (hármat vagy többet), és a sört ezekből csapolják. De nem ám közvetlenül, hanem egy összenyomható „zacskóból”. És pont ez a lényeg. A teljesen steril üres zacskókat tartálykocsiból a helyszínen töltik fel, majd a tartályt lezárva annak fala és a zacskó közé levegőt vagy szén-dioxidot nyomnak, s ezzel préselik ki a sört. Így a sör nem érintkezik sem levegővel, sem csapológázzal, és a szén-dioxidtartalma is pontosan annyi marad, mint amennyit a sörfőzdében beállítottak. Már hűteni is csak pár fokot kell rajta, így hősokkot sem kap.
A most bemutatott 250 literes mobil tank hasonló elven működik, azzal a különbséggel, hogy a Pilsenből érkező 500 literes tartályokból Kőbányán tankolják fel, és előhűtve szállítják ki az aktuális helyszínre. A mobil egységben van egy átfolyó sörhűtő, és pohármosó is. A két csapon – optimális esetben – egy-másfél óra alatt illene kicsapolni a sört, mielőtt az megmelegedne.
A nagy kérdés már csak az, mikor, hol és meddig élvezhetjük a pasztőrözetlen Pilsner Urquellt Magyarországon. Ami biztos, négy egység érkezett Budapestre, és ott lesznek a nagyobb fesztiválokon, valamint felbukkannak olyan sörözőkben is, ahol a forgalom garantálja a gyors fogyást.
Hladinka, na dvakrát és mlíko
Nem tudom – de gyanítom –, többségünk mit szólna ahhoz, ha egy sörözőben úgy tennék elé a korsó sört, hogy annak a fele, netán a négyötöde hab? Gondolom, legenyhébb reakció lenne a pultos azonnali elirányítása egy csapolótanfolyamra. Épp ezért volt számomra meglepő az utóbbi időkben Prágában az, amit pilsner urquelles helyeken járva többször is láttam: a pincér időnként fél vagy egész korsónyi habokkal szaladgál az asztalokhoz. Először azt gondoltam, a pivní sýr, vagyis a sörsajt elmaradhatatlan tartozékaként viszi ezeket, de később az itallapon is felfedeztem kis magyarázó ábrák kíséretében a szokatlan sör/hab arányú csapolmányokat. 
Valójában három különböző csapolási technika a háromféle sör/hab arány, az értelme pedig a sör csapolásra való hihetetlen érzékenységének illusztrálása. Ugyanaz a sör, mégis mintha három különböző lenne mind ízben, mind textúrában. A leginkább klasszikusnak elfogadott na dvakrát úgy készül, hogy a (szokásos mennyiségű) habot a csapolás végén képezzük. Ezáltal a sör maximálisan megtartja szén-dioxidtartalmát, friss, „harapós” marad. A hladinka esetében előbb habot engedünk a korsóba, majd ez alá csapoljuk a sört. Így az előbbinél lágyabb, ízgazdagabb sört kapunk. Ha pedig a korsóba csak habot csapolunk, akkor kapjuk a mlíkót, egy tejszínszerű, sűrű, meglehetősen tartós sörhabot, ami meglepő módon inkább a maláta édeskésebb ízjegyeit hordozza, bár a háttérben határozottan érezhető a žateci komló finom aromája és keserűsége is.
